Akár teológiai, akár kulturális, akár történelmi, szempontból nézzük, a válasz: igen.
A síksági indiánok - akiket hívhatunk puszták népének is -, akik a Kanada-pajzs gránitszikláitól egészen le a Texasi-alföldig, a Sziklás-hegység keleti nyúlványaitól a Mississippi völgyéig terjedve élnek.
A térség bővelkedik folyókkal, mely biztosítja a vizet. Állatokkal és növényekkel, fákkal, amik az élelmet biztosítják. A magas szirtek pedig a metsző prériszelek ellen nyújt védelmet.
A síksági indiánok törzsei a következők:
arapahók, arikarák, assziniboinok, atszinák, dakoták, feketelábú indiánok, gróvantrok, hidatszák, janktonáj sziúk, kajovák, kajova apacsok, komancsok, lakoták, lipen apacsok, mandánok, nakoták, oszédzsok, paunik, sájenek, síksági krik, síksági odzsibvék, varjúk.
Őseik hatalmas bölényekre vadásztak, amik millió számra legeltek a prérin. A bölények azért szaporodtak el ennyire, mert a prérin nem volt náluknál erősebb ragadozó, ami a bölényeket megtizedelhette volna.
Az éghajlati változások néha rákényszerítették a törzseket arra, hogy elvándoroljanak. Voltak állandó lakhellyel rendelkező törzsek is - legfőképpen azok, akik földműveléssel is foglalkoztak.
A telepesek bejövetelével és az amerikai polgárháború kitörésével a földművelő életmód megszűnt és végleg áttértek a nomád állattartó életmódra.
Az ázsiai hunok
A Hun Törzsszövetségnek több, mint 100 törzs volt a tagja. A legnagyobb birodalmat mondhatták magukénak a korai kőkorszaktól egészen az ókor közepéig. Területük Európában a mai Svájc keleti részétől az Ural-hegység keleti részéig terjedt, Ázsiában a Kaukázus-hegység keleti részétől a Góbi-sivatag keleti végéig, illetve a mai Mongóliától a Himalája északi lábáig terült el.
A kínaiak a sorozatos hun támadások miatt építették fel a kínai nagy falat.
Az ázsiai hunok szövetsége az éghajlat drasztikus változása miatt felbomlott. Egyes törzsek délebbi vidékekre vándoroltak, mások északabbra.
Az avar törzsekből kiváló törzsek egy csoportja kockázatos és meglehetősen nehéz feladatra vállalkozott Kre. 9 000 évvel ezelőtt. A mai Kamcsatkán és Alaszkán keresztül a mai észak-amerikai kontinenst célozta meg.
Valaha Kamcsatka és Alaszka között volt egy járható szárazföldi út, ami az évezredek során a kontinensek vándorlása miatt eltűnt.
Az avarok így többet soha nem tudtak visszamenni Ázsiába, így kénytelenek voltak letelepedni új otthonukban.
Az amerikai kutatók mind a mai napig az észak-amerikai indiánokat így hívják: amerikai ugorok, amerikai turániak.
Az indiánok nyelve
lakota nyelven:
"Ketó ketó hetyen topa, ketó ketó hetyen topa"
magyarul így hangzik:
kétszer kettő legyen négy
Senora Maria de la Cruz, indián tudós asszony azok közé tartozik, akik a spanyol mellett megőrizték
anyanyelvüket. Emellett angolul is megtanult. 1974-ban a CBC-nek adott interjújában a következőket mondta: „…mint született indiánt és a mexikói kultúrák kutatóját engem az lelkesített az angol nyelv tanulásában, hogy ezen a világ minden csücskén beszélt nyelven végre képes leszek őseim kultúráját közkézre adni, és csodálatos filozófiájukkal a fehér ember sekélyes gondolkodásában új távlatokat nyitni. Ma már tudom, hogy az elvárásom túl nagy volt. A nahuatl indián nyelv lenyűgöző kifejező erejét, tömörségét, képi megjelenítő, ragozó, értelmet módosító képességét az angol nyelv még annyira se képes kifejezni, mint a spanyol…”
Clark beszámol arról, hogy többször tapasztalta Sacajaweanál azt az őt egyre jobban bosszantó szokást, amivel a nyelvzseni és angolul kitűnően beszélő tolmácsnő az illető indián szóvivő néhány szavát több hosszú angol mondattal adta vissza. Amikor ez már sokadszor fordult elő, az egyik esti tábortűznél megkérdezte tőle, hogy miért tesz
így, amikor megegyeztek abban, hogy mindig mindent azonnal és pontosan fog fordítani. Sacajawea válasza meglepte Clarkot, hiszen tudta, hogy a nő teljesen őszinte és megbízható. A válasz: „ – Szóról szóra egy nyelvet se lehet igazán lefordítani, legkevésbé pedig az indián nyelveket. Én a hűséges, pontos, a gondolattal teljesen megegyező fordítást vállaltam, ami egészen más dolog. Az indián beszéd szavait – melyeket mesterien forgatnak és árnyalnak azáltal, hogy a legtöbb szóhoz rövid, módosító végződéseket ragasztanak – az angol nyelvben csak több
hosszú, magyarázó mondattal lehet visszaadni, mert az angol kifejező ereje összehasonlíthatatlanul gyengébb az indián nyelvekben rejlő erőnél.”
Móricz János és Csizmadia István: A 60-as években a kanadai sajtóban nagy port vert föl az a hír, mely szerint Móricz János és később annak honfitársa, Csizmadia István beszámoltak nem mindennapi tapasztalatukról: Ecuadorban néhány indián törzs a magyarhoz, anyanyelvünkhöz rendkívüli módon hasonlító nyelven beszél. Ez a hasonlóság olyan erős, hogy magyar füllel helyenként határozottan érteni lehet őket.
Zenei vonatkozások
Bartók, Kodály és világhírű zongora virtuózunk, Cziffra György egyaránt meg voltak győződve arról, hogy a magyar és indián népzene pentatonitásában egy tőről fakadt. Itthon megjelent egy gyűjtemény Bartók Béla összegyűjtött leveleiből. Ennek az utolsó oldalain az olvasó megtalálja a Seattle-beli Wood professzorral folytatott levelezését. Már ezekből is kitűnik, (...) hogy Bartók utolsó nagy álma az indián és a magyar népdal közös eredetének bizonyítása volt.
Teológiai vonatkozások
Az indiánok egy Isten hívők voltak, és a Nap képében tisztelték Őt, a Nagyszellemet, a
Világmindenség Teremtőjét. Ábrázolásánál mindig a Nap és a sárga vagy arany szín szerepel. „Bouass, a Happy Lady, vagyis a Boldogasszony ábrázolásánál mindig a hold kísérete és a ruha kék színe a jellemző. Pontosan ezek érvényesek az ősmagyarokra is. Az első szakrális szám az indiánoknál a 4, mégpedig 3+1 formájában. A magyaroknál ugyanez a 3+1 szerkezet lelhető fel: „Három a magyar igazság, de negyedik a ráadás!” A beavatási szertartás során minden törzsfőnek vagy népvezérnek először a napba kellett néznie, aztán egy, a törzs különféle területeiről összehordott halomra, vagy meglévő dombra kellett fölmennie, és lándzsájával a Négy Égtáj felé sújtania. A magas helyek egyébként is prioritást élveztek. Az orvosságos emberek magaslatokon imádkoztak, ennek hiányában magas fákra másztak. Történelmünkben a magyar királyok felavatásának egyik döntő momentuma volt, hogy egy
összehordott dombon a Négy Égtáj felé kellett kardjukkal sújtaniuk. A magas helyek itt is mindig prioritást élveztek, a táltosok dombokon imádkoztak, vagy ezek hiányában magas fákra másztak. - A 7 és a 3 x 3 = 9 az indiánok szakrális számai a már említett 4 mellett. Amint később látni fogjuk, minden díszítő motívumuk erre a három
szakrális számra épül. A magyarok a 4-en kívül szintén a 7-et és a 9-et használták szakrális számokként. A „Bouass (Happy Lady), az indiánok Boldogasszonya 7 minőségben szerepel. A magyarok Boldogasszonyát az egész Kárpát Medencében máig is ugyanígy 7 névvel tisztelik. Nem kétlem, hogy a magyar fajú népek legősibb szellemi elöljárói az Ázsiában végig föllelhető „sámánok”-hoz hasonló szinten látták el tisztüket. A népvándorlás és honfoglalások korára azonban a magyar szellemi vezetők már régen túljutottak ezen a szinten és „táltosok”-ként már abban a régi világban, amikor a krisztusi etalont még nem is ismerték az emberek ők már eljutottak a világosság tornácára. Ezért helyesebb a régen általánosan használt „táltos” megnevezésük, melyet mára sajnos még a legkiválóbb kutatók is mintha elfelejtettek volna. Ugyanígy fest a kép az indiánok „orvosságos emberé”-vel. Nála legalább nem használják a „sámán” kifejezést. - Itt az ideje, hogy tisztázzuk a mexikóiakkal kapcsolatosan folyvást
emlegetett véres áldozatok, és az északiak skalpolási szokásának kérdéseit. Az aztékok a többi indián előtt teljesen ismeretlen emberáldozati rítust mint legkésőbbi bevándorlók – ahogy láttuk - Kru. 1168-ban mutatják be először. Ezt a szokást Ázsiából frissen hozták magukkal. Az ezen megütköző spanyol hódítók azonban egyrészt kegyetlen népirtásuk magyarázatául és ellensúlyozásául erősen eltúlozva adtak hírt erről. Másrészt az ókorban az egész eurázsiai kontinensen elszórtan mindenütt emberáldozatokat végeztek. Perzsián kívül a legismertebb Ibn Kab mórarab történetíró közlése, mely szerint a mórok Hispániába vonulásukkor emberáldozatok véres helyeire bukkantak. Hérodotosz ugyanerről a Hispániáról írja, hogy a hadjáratok során az elesett harcosok fejbőrét lenyúzzák és egymás előtt kérkednek velük. Az első fehér-indián csatákban a holttesttel mindig tisztelettel bánó indiánok a spanyoloktól
látták először ezt a test csonkításának megélt és részükre érthetetlen eljárást. Az évszázados harcok során azonban két-három törzs harci szokásként átvette a skalpolást fehér ellenfeleiktől.
Legfontosabb jelképek:
Az indiánok Thunderbirdjének (Mennydörgésmadár) ornitológiai megfelelője a Havasi Sólyom (Falco rusticolus altaicus). Jelentése: az Észak-amerikai indiánok összefogásának jelképe. A magyarok Turulmadarának madártani megfelelője ugyanez a Havasi Sólyom, melynek édes, legközelebbi, kisebb
termetű rokona a Kerecsensólyom. A sas ábrázolás teljesen hibás és túlhaladott. A Turulmadár jelentése: a turáni népek összefogásának jelképe.
A székely kopjafákról is azt hitték, hogy indián származásúak, akárcsak a nemzetségfáink. Mindannyian elmondták, hogy ez az első hely a világon, ahol látják, hogy az ellenfél tiszteletén túl nem csak az elesett embereknek, de az elpusztult lovaknak is méltó emléket állítottak. Ez rendkívüli módon egybevágott indián filozófiájukkal. Azoknál a kopjafáknál, ahol a székely faragóművész a Turulmadarat ábrázolta, lábuk a földbe gyökerezett, kapkodtak a fényképezőgépeik és a videóik után. Hangosan álmélkodtak azon, hogy Magyarországon, egy óceánon, a Nagy Vízen túli emlékhelyen az ő Thunderbirdjüket, nagy tiszteletben tartott
Mennydörgésmadarukat háromszor is kifaragták!? – A totemtarsolyt és a totemoszlopot, mint kifejezéseket még feltétlenül meg kell vizsgálnunk, mert elnevezési, nómenklatorikus értelemben azt sugallják, mintha valami közük volna a totemizmushoz. Pedig csak a fehér ember aggatta rájuk ezt a totem kifejezést. A totemtarsolyokat a mai keresztény indiánok is előszeretettel viselik. Ezek ugyanis minden időben egy-egy példamutató embertársuk ereklyéjét rejtették. A szenteknek és ereklyéiknek tisztelete az indiánoknál teljesen általános. Ez és a Boldogasszony megléte a magyarázata annak, hogy a jezsuiták már az első években meg tudták szervezni katolikus mintaállamukat Dél-Amerikában, amit később fehér katonaság zúzott szét, elkergetve a szerzeteseket, megölve a keresztény arató-vető indiánokat… - Ez tehát az úgynevezett totemtarsolyokkal kapcsolatos tényállás. A totemoszlopoknak titulált gyönyörű faragványok pedig nemzetségfák és családfák, magyar kopjafáink édes testvérei.
Díszítőmotívumok vonatkozásában:
Az ősi indián motívumok ismert értelme tanúságos és néha egészen lenyűgöző. Szinte úgy érezzük, hogy a már elfeledett ősi tudásból vagyunk képesek valamit újból birtokba venni. Csak egy példát említek: a nálunk „Rozettá”-nak, az indiánoknál „A legkisebb család”-nak nevezett motívumot. Ezt a jelet festi még a mai napig is a lakodalmas menet az újházasok sátrára, vagy házfalára. A szimbólum ugyanis a legkisebb családi taglétszámra, 2 szülőre
és négy gyerekre utal, teljes személyi egyenrangúságot kölcsönözve már előre is a születendő gyermekeknek a felnőttekkel. A gyermek személyiségét ugyanis a fogantatás pillanatától egyenlőnek tartották a megszületett, vagy
felnőtt emberével. Ez olyan tisztán él bennük a mai napig is, hogy a fehérbőrű temető látogatókat időnként furcsa töprengésre kényszerítik. Hogyan is értsen meg a mi globalizált világunkban valaki például egy ilyen gyermek sírfeliratot: „Little Moon (Kis Hold) szül.:1969. május 6-án, megh.: ugyanezen év június 8-án. Tehát a mi fogalmaink szerint egy hónapot és két napot élt. Az alatta lévő sorban mégis ez áll: „Mély fájdalmunkra csak 10 hónapra élhetett velünk.” Itt bizony nincs áltatás. Az anya testrészének bizonyos ködös és vitatott időpontig személyes önrendelkezésre eltávolítható „sejtburjánzása” náluk ismeretlen fogalom. A magzat a fogantatás pillanatától teljes értékű ember és megismételhetetlen személyiség. A dakoták elnevezési rendszere csodálatos erővel sugározza
ezt az ősi és Isten eredeti elgondolásával harmonizáló meggyőződést a magyar szülőknek. A dakoták magukat a saját nyelvükön egyszerűen emberek-nek hívják. A gyermekek a kis emberek, a magzatot pedig (és most kapaszkodjanak meg kedves hallgatóim!) a titokzatos embernek szólítják. Micsoda kimondhatatlan bölcsesség és ezer évek letisztult filozófiája szól hozzánk ebben a nómenklatúrában.
(forrás: a hu.wikipédia.org válogatásában
avarok
hunok
síksági indiánok
Dr. Simon Péter "Ősi magyar nyomok észak-amerikai indián földön" írásából)